WITTGENSTEIN PLUSZ
Csak semmi filozófia
MIT VETT ÉSZRE WITTGENSTEIN?
Még belenéztem elalvás előtt az Észrevételekbe, a zene élményekhez írt észrevételekkel akartam folytatni, csak megakadtam ennél a bejegyzésnél.
"Éppen almákat szedtem ki egy papírzsákból, ahol már régóta hevertek, sokat félbe kellett vágnom, és a másik felét kidobnom. Mikor aztán lemásoltam egy saját mondatomat, melynek a második fele rossz volt, azt is egy félig rohadt almának láttam. És ez általában így van velem. Minden, ami az utamba kerül, rögtön az engem foglalkoztató gondolatom képévé válik. (Egy bizonyos női beállítottságra vallana ez?)"
Elsőre a gomb jutott eszembe, elhagytam a kabátomról egy szürke gombot, nincs pótgomb, de megtudom úgy variálni, hogy a felső gombot leveszem, oda egy különleges kerül, és a hiányzót a levettel pótolom. A Tescó rövidárú boltjában nem is veszem észre a gombokat, az eladó megmutatja a helyüket és nagyon elcsodálkozom, hogy mennyi gomb van, mindet végig akarom nézni, de erre nincs idő. Színt kell választanom a kék vagy a lila, s csak aztán jöhet a gombok formája. Bajba kerülök, mert lilát szeretnék, de abból nincs olyan formájú, ami igazán tetszene, de van egy kék gomb, ami fogva tart. Majdnem fekete a széle, a közepe felé világosodik, egy pontban fehér, mint egy szem, talán olyan. Többször is eszembe jut ez a gomb, az ebédnél magam elé teszem. Wittgenstein bejegyzése elsőre erről szöl, az apróságok fontosságáról, Hamvas Béla rántott levesről, azoknak a dolgoknak a fontosságáról, amelyek segítenek kimászni, ha úgy érzem beborult körülöttem a világ.
A Wittgenstein szövegben persze jóval több van, az alma, a nőiesség, és az írás, a visszatérő képek, a kép csapdájába esett tudat. Nem csodálkozom, hogy az almától ilyen könnyedén eljut a nőiséghez, ez elég erősen belénk sulykolt kép, ha a saját képélményeim között keresek, akkor erre először Dante Gabriel Rosetti képei ugranak be, anélkül persze, hogy érteném a képeket, azt is lehetne mondani, nem történik más, minthogy ezek a szép képek, szép nők, szép környezet, virágok stb. azért hatnak, mert kellemesek, de valójában sokkal mélyebben vannak, mint az hogy jólesik, szinte semmit sem tudok se a képekről, sem a festőről, a Dante felvett név, a szimbolista festő, költészettel is foglalkozik, illetve költő.
Wittgenstein
megkérdezi, hogy bizonyos női beállítottságra vallana ez? Nem hiszem,
mintha Wittgenstein azt akarná kierőszakolni a válaszomból, hogy nem,
nem nőies, hanem érzékeny, és hogy amennyire filozófus, mert azt majd
mindenki tudja, ha Wittgenstein szóba kerül, hogy filozófus, annyira
író, vagyis művész. Nekem is lenne kérdésem Wittgensteinhez.
Mit érez önmagában erősebbnek a művészt vagy a filozófust? Az már egyértelmű, hogy én a művészhez vonzódom.
Felvarrtam a gombot, s többé nem is gondoltam rá, úgyis minden nap látni fogom, furcsamód a nap tele volt ilyen apróságokkal, mint ez a gomb.
Visszakaptuk a Bevezetés a szépirodalomba könyvet, nem sértődött meg az olvasó, beszélgettünk. Úgy kezdte szegény Péter, mindig meglepődöm, hogy Péternek hívják, ilyenkor egészen idegennek érzem. Elsuvasztottam magamnak a szépirodalmat, jó nagydarab, természetesen tudálékos voltam, a gróf állapotát illetően mindent jobban tudtam, és bármit mondott valamit hozzátettem, végül megígértem, hogy a gróf év végére ír egy új könyvet, majd elolvashatja. Pár szót váltottunk Nádasról, mert a gróf is mennyit hivatkozik rá, na itt is okoskodtam, felmondtam az életrajza elejét, megígértem, hogy Nádas is ír egy új könyvet, az lesz a címe a Világító részletek, kicsit megszidtam, mert nehezen boldogult a Párhuzamos történetekkel, de elég dacos volt, valahogy a holokausztra terelődött a szó, s azt mondta, hogy arról már mindent elmondtak nem lehet többet mondani, Fahidi Évára hivatkoztam, nem ismerte a történetet, aztán valami történt vele, s elkezdett mesélni, régóta lakhatnak a Sesztina utcában, ez közel esik a volt gettóhoz, a háború után nem sokkal született, a keresztnevéről beszélt.
- Arankának - hívnak mondta - a nagymamám kérésére, gazdálkodók voltak, minden szerdán a Hatvan utcai zsidó asszonyoknak vitt - velük jóba is lett később-, tejfölt, túrót, tojást, az egyiket Arankának hívták, sose hallotta előtte ezt a nevet a nagyanyám. Azt mesélte, hogy azon a szerdán is kereste, amikor elvitték őket, a szomszédoktól tudta meg, hogy a Böszörményi úton vannak, fogta magát, és elment oda, hogy csak úgy beadja, amit hozott, nem pénzért. A csendőrök elzavarták, vagy bemegy és ott marad, vagy eltakarodik innen. A nagyanyám sose látta se Arankát, se a többit, egy sem jött vissza. Később a Simonffyra jártam elemibe, csak hárman voltunk az osztályban, akik nem zsidók voltunk, később kerestem az osztály társaimat, de nem találtam őket a városban. Egyszer az egyik kislány azt mondta, hazamennek Palesztinába, nem is értettem hova mennek haza.
Beiratkozott egy férfi, idősebb volt és jókedvű, ráadásul közvetlen és beszédes, Merle könyveket keresett, nincs helyünk, a polc tetején vannak a Merlék, felmászott és közben olyan természetes volt, mintha rég ismernénk egymást. Levett két könyvet, csak aztán iratkozott be, a foglalkozásához azt írta főrevizor, azonnal zavarba jöttem, és sokkal szebben írtam meg a beiratkozásról a nyugtát, mint szoktam, vártam, hogy leellenőrizzen, arra kért, hogy írjam a cédulára, hogy megázott a könyv, ezt meg is tettem, ráírtam ahol hely volt nagybetűvel, hogy SZAMÁRFÜL, még mindig nem akart leellenőrizni, pedig most még a nyugtát is kivételesen szépen téptem ki a tömbből. Kiment hogy megnézze az ingyen elvihető könyveket, aztán bejött egy náylon zacskó almával, nem bámultam az almákat, de persze láttam. S akkor azt mondta, hogy vegyek almát, a Kossuth utcán vette, csak egy pillanatra jutott eszembe Wittgenstein, különféle fajtájú almák voltak, és a férfi elkezdte felsorolni a fajta neveket, erősködött, hogy mindegyikből vegyek, a harmadiknál megálltunk, egyet ahogy elment megettem, tényleg jó volt, édes, mint Mendelsshon, néha lehet Wittgensteintől kapott almájával kezdeni a napot, és egy másik ember nekem adott almájával befejezni, az utóbbiak mind egészségesek voltak, nem kell szétvágni, vagy valamelyiket kidobni, Wittgenstein talán túlzott amikor a mondatairól beszélt, mert milyen jó az a gondolata, hogy "Legnagyobb butaságaink, olykor nagyon is bölcsek ." (60. p.)Még belenéztem elalvás előtt az Észrevételekbe, a zene élményekhez írt észrevételekkel akartam folytatni, csak megakadtam ennél a bejegyzésnél.
"Éppen almákat szedtem ki egy papírzsákból, ahol már régóta hevertek, sokat félbe kellett vágnom, és a másik felét kidobnom. Mikor aztán lemásoltam egy saját mondatomat, melynek a második fele rossz volt, azt is egy félig rohadt almának láttam. És ez általában így van velem. Minden, ami az utamba kerül, rögtön az engem foglalkoztató gondolatom képévé válik. (Egy bizonyos női beállítottságra vallana ez?)"
Elsőre a gomb jutott eszembe, elhagytam a kabátomról egy szürke gombot, nincs pótgomb, de megtudom úgy variálni, hogy a felső gombot leveszem, oda egy különleges kerül, és a hiányzót a levettel pótolom. A Tescó rövidárú boltjában nem is veszem észre a gombokat, az eladó megmutatja a helyüket és nagyon elcsodálkozom, hogy mennyi gomb van, mindet végig akarom nézni, de erre nincs idő. Színt kell választanom a kék vagy a lila, s csak aztán jöhet a gombok formája. Bajba kerülök, mert lilát szeretnék, de abból nincs olyan formájú, ami igazán tetszene, de van egy kék gomb, ami fogva tart. Majdnem fekete a széle, a közepe felé világosodik, egy pontban fehér, mint egy szem, talán olyan. Többször is eszembe jut ez a gomb, az ebédnél magam elé teszem. Wittgenstein bejegyzése elsőre erről szöl, az apróságok fontosságáról, Hamvas Béla rántott levesről, azoknak a dolgoknak a fontosságáról, amelyek segítenek kimászni, ha úgy érzem beborult körülöttem a világ.
A Wittgenstein szövegben persze jóval több van, az alma, a nőiesség, és az írás, a visszatérő képek, a kép csapdájába esett tudat. Nem csodálkozom, hogy az almától ilyen könnyedén eljut a nőiséghez, ez elég erősen belénk sulykolt kép, ha a saját képélményeim között keresek, akkor erre először Dante Gabriel Rosetti képei ugranak be, anélkül persze, hogy érteném a képeket, azt is lehetne mondani, nem történik más, minthogy ezek a szép képek, szép nők, szép környezet, virágok stb. azért hatnak, mert kellemesek, de valójában sokkal mélyebben vannak, mint az hogy jólesik, szinte semmit sem tudok se a képekről, sem a festőről, a Dante felvett név, a szimbolista festő, költészettel is foglalkozik, illetve költő.
Wittgenstein
megkérdezi, hogy bizonyos női beállítottságra vallana ez? Nem hiszem,
mintha Wittgenstein azt akarná kierőszakolni a válaszomból, hogy nem,
nem nőies, hanem érzékeny, és hogy amennyire filozófus, mert azt majd
mindenki tudja, ha Wittgenstein szóba kerül, hogy filozófus, annyira
író, vagyis művész. Nekem is lenne kérdésem Wittgensteinhez.
Mit érez önmagában erősebbnek a művészt vagy a filozófust? Az már egyértelmű, hogy én a művészhez vonzódom.
Felvarrtam a gombot, s többé nem is gondoltam rá, úgyis minden nap látni fogom, furcsamód a nap tele volt ilyen apróságokkal, mint ez a gomb.
Visszakaptuk a Bevezetés a szépirodalomba könyvet, nem sértődött meg az olvasó, beszélgettünk. Úgy kezdte szegény Péter, mindig meglepődöm, hogy Péternek hívják, ilyenkor egészen idegennek érzem. Elsuvasztottam magamnak a szépirodalmat, jó nagydarab, természetesen tudálékos voltam, a gróf állapotát illetően mindent jobban tudtam, és bármit mondott valamit hozzátettem, végül megígértem, hogy a gróf év végére ír egy új könyvet, majd elolvashatja. Pár szót váltottunk Nádasról, mert a gróf is mennyit hivatkozik rá, na itt is okoskodtam, felmondtam az életrajza elejét, megígértem, hogy Nádas is ír egy új könyvet, az lesz a címe a Világító részletek, kicsit megszidtam, mert nehezen boldogult a Párhuzamos történetekkel, de elég dacos volt, valahogy a holokausztra terelődött a szó, s azt mondta, hogy arról már mindent elmondtak nem lehet többet mondani, Fahidi Évára hivatkoztam, nem ismerte a történetet, aztán valami történt vele, s elkezdett mesélni, régóta lakhatnak a Sesztina utcában, ez közel esik a volt gettóhoz, a háború után nem sokkal született, a keresztnevéről beszélt.
- Arankának - hívnak mondta - a nagymamám kérésére, gazdálkodók voltak, minden szerdán a Hatvan utcai zsidó asszonyoknak vitt - velük jóba is lett később-, tejfölt, túrót, tojást, az egyiket Arankának hívták, sose hallotta előtte ezt a nevet a nagyanyám. Azt mesélte, hogy azon a szerdán is kereste, amikor elvitték őket, a szomszédoktól tudta meg, hogy a Böszörményi úton vannak, fogta magát, és elment oda, hogy csak úgy beadja, amit hozott, nem pénzért. A csendőrök elzavarták, vagy bemegy és ott marad, vagy eltakarodik innen. A nagyanyám sose látta se Arankát, se a többit, egy sem jött vissza. Később a Simonffyra jártam elemibe, csak hárman voltunk az osztályban, akik nem zsidók voltunk, később kerestem az osztály társaimat, de nem találtam őket a városban. Egyszer az egyik kislány azt mondta, hazamennek Palesztinába, nem is értettem hova mennek haza.
Beiratkozott egy férfi, idősebb volt és jókedvű, ráadásul közvetlen és beszédes, Merle könyveket keresett, nincs helyünk, a polc tetején vannak a Merlék, felmászott és közben olyan természetes volt, mintha rég ismernénk egymást. Levett két könyvet, csak aztán iratkozott be, a foglalkozásához azt írta főrevizor, azonnal zavarba jöttem, és sokkal szebben írtam meg a beiratkozásról a nyugtát, mint szoktam, vártam, hogy leellenőrizzen, arra kért, hogy írjam a cédulára, hogy megázott a könyv, ezt meg is tettem, ráírtam ahol hely volt nagybetűvel, hogy SZAMÁRFÜL, még mindig nem akart leellenőrizni, pedig most még a nyugtát is kivételesen szépen téptem ki a tömbből. Kiment hogy megnézze az ingyen elvihető könyveket, aztán bejött egy náylon zacskó almával, nem bámultam az almákat, de persze láttam. S akkor azt mondta, hogy vegyek almát, a Kossuth utcán vette, csak egy pillanatra jutott eszembe Wittgenstein, különféle fajtájú almák voltak, és a férfi elkezdte felsorolni a fajta neveket, erősködött, hogy mindegyikből vegyek, a harmadiknál megálltunk, egyet ahogy elment megettem, tényleg jó volt, édes, mint Mendelsshon, néha lehet Wittgensteintől kapott almájával kezdeni a napot, és egy másik ember nekem adott almájával befejezni, az utóbbiak mind egészségesek voltak, nem kell szétvágni, vagy valamelyiket kidobni, Wittgenstein talán túlzott amikor a mondatairól beszélt, mert milyen jó az a gondolata, hogy "Legnagyobb butaságaink, olykor nagyon is bölcsek ." (60. p.)
MIT VETT ÉSZRE WITTGENSTEIN ?
A létra
"Engem nem az érdekel, hogy felhúzzak egy építményt, hanem az, hogy áttekinthetően magam előtt lássam egy lehetséges építmény alapjait.
Minden leírt mondatom mindig már az egészre veti szemét, tehát mindig ugyanarra, s így akárha egy tárgy látóképei lennének, különböző nézőszögekből szemlélve.
Ezt mondhatnám. Ha a hely, ahová el akarok érni, csupán létráról lenne megközelíthető, akkor feladnám, hogy elérjem. Mert ahová valójában el kell érnem, az a hely ott kell legyen, ahol vagyok már. Ami csak létráról érhető el nem érdekel."
Mindig is izgatott, sokszor sok helyen olvastam Weöres kedvelt egy mondatosát : "Alattam a föld, felettem az ég, bennem a létra.". Most Wittgenstein mást mond, ha megvannak a belső erőid, legyen azok kövek, de se több, se kevesebb ne legyen. A létra szükségtelen, nincs hova feljebb menni, nem is lehetne, mert a kövek nehezek, azokkal nem lehet létrázni, el kellene dobni a köveket. Könnyűnek lenni nem jó, legfeljebb a halál előtti pillanatokban, a földön ezer okból jobbak a kövek.
Nem tudom mennyire gondol Wittgenstein egészében írásra, arra az írásra, ami nem filozófia, szépírás, hétköznapi írás, levélváltás, arra is gondol, hiszen a bevezetőben írja "minden leírt mondatom az egészre veti a szemét", nem az a kérdés mekkora amit néz, hanem hogy rendezett és igaz-e, sehol sem bírja el sem a hamisat, sem a hazugságot. Létezhet ilyen mondat, nem lehetséges, hogy, ha valaki ír, akkor tettének egyetlen magyarázata az, hogy így akar írni, szétfeszíti a kő, ha nem teszi meg, bűntethető-e, aki ír? Wittgensteinek valahol válaszolnia kell.
Miért írja azt Kleist, hogy a költő annak örülne legjobban, ha szavak nélkül fejezhetné ki a gondolatot, s miért írja azt Wittgenstein, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell?
NAPLÓ
"310. § A mások fájdalomviselkedésre adott reakciónk bizonyítják, hogy úgy gondoljuk, hogy tényleg fáj a másiknak." (Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezések)
Szinte semmit se olvastam a hétvégén, szombaton elültettük a sövénynek valót sógorasszonyéknál, kiszedtük a tujákat, hogy legyen helyük, ma a kiszedett tujákat ültettük el anyunál az utcára, előtte kiástuk a sásikákat, E.karja estére bedagadt, mind a ketten azt bizonygattuk, hogy megcsípte valami, még a csípés helyét is láttuk, de hogy mi ez, megnevezni nem tudtuk.
Este eszembe jutott Wittgenstein, hogy valamikor megvettem a Logikai-filozófiai értekezést, és nem boldogultam vele, odaajándékoztam egy helyes, de alacsony egyetemistának, aki nagyon megörült Wittgensteinek, arra gondoltam, bizonyára valami problémája lehet, ha ennyire boldoggá teszi. Most úgy emlékeztem, hogy még egyszer megvettem, de nem találtam, nyilván nem vettem meg, csak gondoltam rá az antikváriumban. Nem állt szándékomban a Logikai-filozófiai értekezéseket megismerni, mert sokkal alacsonyabbra raktam Wittgensteinben a saját mércét, s mert valamiért máshogy érdekel. Nem gondolnám, hogy aki megérti a Logikai-filozófiai értekezéseket, az megismeri Wittgensteint. Az alacsony fiúnak ma nem adnám oda a könyvet, mert ahhoz hogy belekezdjen egészen mást kellene tennie, Mahlert hallgatni vagy Goethe-t olvasni, vagy elképzelni milyen zsidónak születni Bécsben. Wittgensteint nem azért választottam, mert valami őt ismerni, ez a név egyszerűen vonzott, mint az a vékony, szenvedő arc is, amit láttam. Tehát a Logikai-filozófiai értekezéseket nem találtam, ez remek, mert nekem az Észrevételek a valók, de addig bámultam a könyvespolcon a könyveket, hogy kirángattam egy JAK-füzetet, a Diptychont:elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről. Szentül megfogattam, hogy egyikről se olvasok semmiféle elemzést, most se akartam, de mért kell úgy kezdeni egy írást, hogy Thomas Mann azt mondta, és akkor csak megnézem mit mondott Thomas Mann, mert őt idézi Radnóti Sándor " az Ambivalens műbírálatban. A Varázshegy írója felszólítja olvasóit ne csak egyszer, hanem még egyszer olvassák el regényét, mert ahogy a zenét is akkor élvezzük igazán, ha már ismerjük, úgy tárulnak föl itt másodjára a szimfonikus kompozíció ellenpontjai, témái, motívumai."
Megbántam, mint a kutya amelyik hetet kölykedzett, hogy játszottam a gróffal, meg nem álmodtam, hogy Esterházy ennyire bonyolult, rettentően szégyellem magam, még csak az kéne, hogy valaki meglásson, én se bírom olvasni magam, frászt kapok tőle.
Átmegyek a Mészáros szövegre, és ő is Thomas Mannal jön, ezek ketten töviről hegyire ismerik Esterházy-t én meg most írtam felszólítót egy olvasónak, hogy legyen szíves visszahozni a Bevezetést a szépirodalombant, mert február óta rajta ül, és én is szeretnék belenézni, de ne féljen tőlem, mert nagyon rossz kedvűnek kell ahhoz lennem, hogy megbüntessem Esterházyért, elég, ha én bűnhődöm. Nem ismerem még felületesen sem, sehogy se Esterházy Pétert, csak magammal szórakozom, hogy boldogulnék én Esterházyval, vagy bárki mással.
Mert mit mond Wittgenstein? "Írásaim szinte mindig önmagammal folytatott párbeszédek. Dolgok, amit négyszemközt elmondok önmagamnak." (sok mást is mond, még olyat is ami ennek ellent mond, akkor mindjárt érthetőbbé,értsd emberibbé lesz).
Találok persze megint jó Esterházy mondatot: " Ha dolgozom megnő bennem a szeretet" , az lehet a baj, hogy velem ez nem tud előfordulni, búskomor nő vagyok, kb. az a Babits-os Bús donna a barna balkonon, kizárólag azért irkáltam, hogy jobb kedvem legyen, színtiszta önzésből.
És lopok is mindenkitől, mindent, most Mészárostól, de ő meg Rilkétől emelte el. "Akit szeretnek, elég. Aki szeret, kifogyhatatlan olajjal világít. Akit szeretnek, elmúlik, aki szeret megmarad."
Sose engedném, hogy megszeressenek, az biztos.
MIT VETT ÉSZRE WITTGENSTEIN?
A brukneri Kilencedik mintegy tiltakozása beethoveni Kilencedik ellen, és ezáltal elviselhető, nem lenne az, ha utánzat volna....
A zenében vagy az építészetben felbukkanó nyelvszerű jelenségek. A mélyértelmű szabálytalanság pl - a gótikában, gondolok itt a Szt Vazul székesegyház tornyaira is.) Bach zenéje nyelvszerűbb, mint Mozarté és a Haydné. A basszusok recitativója Beethoven Kilencedik szimfóniája negyedik tételében. (Vesd össze még Schopenhauer észrevételivel, az általános zenének egy különös szöveghez viszonyáról.) ".
Most úgy érzem, hogy reményem sincs arra, hogy Wittgensteint csak úgy elolvasva a szöveget felfogjam, kétségbe eshetnék, mert Bruckner Kilencedik szimfóniáját most hallgatom, és a Szent Vazul székesegyház tornyainak egyenetlenségeit sem figyeltem meg, és hogy mit vett észre Schopenhauer az rejtély. Akkor mégis mi ez a tömény néhány mondat a részéről, mi értelme van ezt közölni, ki tudja ezt azonnal követni, de talán nem arra van, hogy mit egy aprócska észrevételt elfelejtsem, kemény program, nem kevés időt vesz majd igénybe, csak megsúgja mivel lenne érdemes foglalkoznom, túl azon amiben belekényszerülök, de nem ajánlja, hogy tegyem ezt, semmit sem ajánl, csak tesz egy következő észrevételt.
"A filozófia versenyfutásában az nyer, aki a leglassabban tud szaladni. Vagy: aki utolsónak érkezik a célba."
Ezért is kedvelem a teknősbékát és a csigát, vagy a lajhárt.
MIT VETT ÉSZRE WITTGENSTEIN ?
Ahol Mendelssohn zenéje tökéletes, ott zenei arabeszkeket hallunk. Ezért érint oly kínosan, ha valahol veszít a szigorából.
Legalább félóra lenne, hogy megközelítsem ezt a mondatot, először azt kellene megértenem mi az, hogy tökéletes, ráadásul a zenében, aztán azt hogy mi a zenei arabeszk, és az hol van M. legalább egy zeneművében, aztán azt hogy mi köze lehet a szigornak a tökéleteshez, s ez miért kellemetlen W.-nek, a megengedő tehát nem lehet tökéletes, ez tényleg kellemetlen, de W. most szigorú vagy inkább megengedő.
Ezeket most mind figyelmen kívül hagyom, s azt találom mondani, mennyire hasonlít ez az észrevétel Kafkára, akár az övé is lehetne, s ha az övé, akkor szükségtelen, hogy úgy értsem úgy, mintha ez zeneműre vonatkozna, azt hiszem ennyit W. megengedné, bármennyire szigorú akkor is.
NAPLÓ
E.-ről akarok írni, s Wittgenstein észrevételeit lapozgatom, mi
pászolna, most E.-hez, ami kifejezné E. tetteit, több olyan észrevétel
van, ami elindíthatja a szöveget, de egy sincs, ami telibe találja E.-t,
mert mint minden E. is kimondhatatlan, és mégis érdemes kínlódni a
megfogalmazásával: "A gondolataim szerzette örömöm a magam különös élete
fölötti öröm. Életöröm ez?"
Igen, az, Wittgenstein szereti a kicsit, de ki kicsi Wittgensteinnek, Freud, Schubert, Goethe.
Freudról alig tudni valamit, persze lehet hogy többet fogok tudni, most
szereztem egy 500 oldalas életrajzot, Goetheé 600 oldal, mániákusan
írja önmagát, persze nem tudok róluk többet, mint Schubertről, aki más
nyelven beszélt, bármennyit lehet írni róluk, nem számít.
Nem ismerek embert, aki leleményesebb és gondosabb lenne, mint E., mikor meglepetést akar okozni. Még nyáron vett egy hamis rokokó porcelán cukortartót, cikornyás a pereme, és túl díszített, fogalmam sem volt mire lehetne használni. Délután E. behozta a szobámba a cukortartót a nyitott tenyerével a szemem elé tolta, azt hittem csak megtörölgette, s most megmutatja milyen szép lett, de levette a tetejét és tele volt csokoládés, alkoholos bonbonokkal, meglepődtem,értelme lett a cukortartónak, ma reggel is a konyha asztalon volt, amikor feljöttem a macskáktól.
Megállapodtunk, hogy nem kapok parfümöt, túlságosan drága, nincs is szükségem rá, persze ettől még szeretem. Délután E. felment a városba, már a köszönéséből tudtam, amikor hazaért, hogy történt valami, a mosogatót tisztítottam, a klór szaga a kezemen maradt, E. három illatmintát hozott, hogy válasszak, már fogadott a boltos kisasszonnyal, akit régről ismer, hogy melyik lesz az enyém, összezavarodtam, mert csak a klór szagot érztem a kezemen, de azért nagy örömmel választottam, háromfélét is, annyira örültem, hogy ennyire ismer a boltos kisasszony, még sohasem találkoztunk, Marikának hívják.
MIT VETT ÉSZRE WITTGENSTEIN?
"Ég áldjon"
"A fájdalom egész világa rejlik a szavakban." Hogyan tud benne rejleni? Összefonódik velük. A szavak: akár a makk, amelyből tölgyfa nőhet.
Wittgenstein észrevételeiben kínlódik a kimondással, a szavakkal, mint mindannyian, csak ezt mégis egy filozófus teszi, de itt nagyon hétköznapian, nem rendszert épít, hogy eljusson a lényegig. A haszidok történeti inkább rövidek, s csattanósak, majd minden haszidban lehet egy Örkény vagy fordítva. A ma reggeli történet a Szépen beszélni (172 p.) A rabbi asztalánál valaki azt mondja: "Hadd halljuk a tanítás szavait, rabbi, maga olyan szépen tud beszélni! - Szép beszédű helyett - válaszolta a Baal Sém unokája - szívesebben lennék néma."
Este vártam a Friderikusz beszélgetést, mintha csak azt mondtam volna, mint a rabbi asztalánál az ismeretlen. Kérem, beszéljen, mert az olyan szép, s mert én képtelen vagyok, régi betegsége a lelkemnek a hallgatás, két okból is, ha eltitkolom a fájdalmat és akkor is ha kimondom, mind kettő hallgatással jár, de míg az előbbi a némaság, az utóbbi a csönd, ami azért van hogy megmaradjon a visszaszerzett tisztaság, ahogy megszólalok Bűnbe is esem. Milyen történet a Bűnös? - a beszélgetőtárs talán nem így kérdezi, de nem a szavak sorrendje a lényeg. A válasz a gróf írott szövegben is benne van. "Egy szerelmes történet, ha következetes a mesélő, maga a csönd, mely hallgatás." (számozatlan oldalon a könyv felének tájékán). A szerelemről, az égiről, ami nem lehet személyes, arról nem lehet beszélni, nem idézem ide Wittgensteint, mert itt van, valamennyien ide jutunk a haszid rabbi, az asztal körül ülők, magam is ezen az esős reggelen, a csöndben vagyunk. Még egyszer ellenőrizni a szöveget, hogy helyes-e, azt hiszem helyes, úgy végződik az ünnep előtt, a csöndes készülődésben, - "Ég áldjon", de majd Bach megbontja, mikor megszólal, és itt vannak "A szavak: akár a makk, amelyből tölgyfa nőhet."
NAPLÓ
"Ég áldjon" - ennyit tesz időzőjelbe, csöppet folytatja, mert ez olyan szokása, mint köszönni a reggelnek.
" A fájdalom egész világa rejlik e szavakban " Hogyan tud bennük rejleni? Összefonódik velük: A szavak: akár a makk, amelyből tölgyfa nőhet."
Most meggyőződésem, hogy ez a legszebb barátság, azt
mondani váratlanul, és pont nekem, akinek a legnagyobb szüksége van rá,
hogy ezt egy úton lévő másikra kimondhassa,
"Ég áldjon"NAPLÓ
"Jó reggelt, reggel" - E. megjegyezte ezt a furcsa kis köszönést, Lázár Ervin Hétfejű tündéréből, már nem is tudom melyik történet kezdődik így, de E. napja így kezdődött, kinyitotta az erkélyajtót, rögtön találkozott a Nappal, mert keletre nézett, elég hangosan mondta, rendszerint hallottam a másik szobában, kirakta az ágyneműt, különös gondja volt a szellőztetésre. A Nap ma ugyanúgy kelt fel, mint máskor, de nehezemre esett köszönteni, mert a "Jó reggelt, reggelben" van valami kópéság, jókedv, huncutság, s belőlem ez hiányzik, de nem olyan értelemben, hogy érezném a hiányt, sőt inkább taszít. Ebben a gyalázatos helyzetben csak baráthoz lehet fordulni, megbízhatóhoz, olyanhoz aki pár szót mond, nagyon tömör, Wittgensteinél jobbat nem tudtam, E. ágyában aludtam, a baglyos hosszú pólójába, mint akit fejbe vágtak a három napos nem alvás után, szöszmötöltem a feketével, kivettem minden feketét a szekrényből, kiakasztottam a szekrény ajtóra a vállfákat, hogy ne keljen kinyitni az ajtót. Wittgensteinnel nem sokat bajlódtam, magától nyílt megint. Már korábban olvastam ezt a két szót, s nem értettem, hogy miért van itt, mikor ez egy köszönés, mindenki vagy majd mindenki használja, kell valamennyi konzervatizmus hozzá, mert nem eget verően trendi, sőt.
"Ég áldjon" - ennyit tesz időzőjelbe, csöppet folytatja, mert ez olyan szokása, mint köszönni a reggelnek.
" A fájdalom egész világa rejlik e szavakban " Hogyan tud bennük rejleni? Összefonódik velük: A szavak: akár a makk, amelyből tölgyfa nőhet."
Most meggyőződésem, hogy ez a legszebb barátság, azt
mondani váratlanul, és pont nekem, akinek a legnagyobb szüksége van rá,
hogy ezt egy úton lévő másikra kimondhassa,
"Ég áldjon"
MIT VETT ÉSZRE WITTGENSTEIN?
""Bruckner zenéjében semmi sem
marad többé a Nestory, a Grillparzer, Haydn stb. hosszú és keskeny
(északi?) arcából; az ő zenéje telt és kerek (alpesi?), s még
Schubertnél is kevésbé kevert típusú arca van."
A nem értés nem probléma, mert nem is érthetem meg olyan mélységben a zenét, mint amilyen szintig Wittgenstein eljutott, abszolút személyes érzet, s így vagyok a reggeli haszid történeteimmel, és mégsem hiábavalóság olvasni, mert már a mondatok is érzéseket keltenek. A haszidok derűje, lehet a mostani advent fénye, de lehet Goethe színtana is, vagy Haydn, vagy Bruckner zenéje, újra és újra neki futni, s a kellő számú ismétlés talán mélyebbre ér. Kafka rajongott a haszid történetekért, és Borbély Szilárd is, lehetetlen, hogy Wittgenstein nem ismerte a haszidokat, minden sorában ott vannak. A haszid életörömök része a zene, a haszidság maga a derű.
A dallam világa történetben a haldoklónak énekest é zenét küld a Jehudi caddik. A beteg "Egyenletesebb lett a légzése, homlokát nem perzselte már a láz..." A beteg valami fontosat észlel, minden világot bejártam, csak zene világában nem voltam még. Azért küldte hozzám két követét, hogy végigvezessenek a dallamok világán is." ( Martin Buber? Haszid történetek I. 442 p.)
Ki lehet az a két követ, aki vezetni
fog? A haszidok és Wittgenstein, hogy kellő derűt találjak. A bajt meg
kell köszönni - mondja a lublini rabbi.
- Miért? - kérdezi a tanítvány.
- De igazából létezik-e baj a világon? ( Martin Buber? Haszid történetek I. 468 p.)